Aki azért mutatja a gonoszságot, mert a gonoszságot akarja megmutatni, az mutassa is meg valóban. Tegye átláthatóvá, megérthetővé, elkerülhetővé és leküzdehetővé a gonosszá ficamodást, esetleg - nem feltétlenül - mutassa meg az elkerülését vagy a meghasonlását, a megtagadását és a leküzdését is. Voltaképpen akármilyen és akármennyi érzéki és sokkoló részletet felhasználhat ehhez, amíg a gonosz lelkület meghaladásához visz közelebb és nem fordítva teszi. Hiába hivatkozik a gonoszság "bemutatására", ha ügyetlenül vagy öncélúan elmerül a gonoszság érzékiségében és nem megkönnyíti, hanem túlterheléssel teszi nehezebbé, gátolja a gonosz megismerését. A gonoszság tanácstalan mutogatását a perverz fontoskodás és kéjelgés motiválja, nem az emberség, nem az igazságvágy, nem az őszinteség és nem a bátorság. Egyáltalán nem nehéz megkülönböztetni a gonosz nélkülözhetetlen kritikáját a gonosz hiú pózolásától és önimádatától. Ha már nem erősségünk a gondolkodás és a logika, ha nem izgatnak fel minket az önellentmondások, akkor azt az ici-pici, irányadó, érzelmi-hangulati különbséget úgy nevezik a számunkra, hogy "katarzis" és nagyjából annyi az egész, hogy a gonosz igazi kritikájától jobbnak érezzük magunkat és támogatást kapunk a gonosz ellen, ellentétben a gonosz pózolásával, ami önelégülten erőszakossá tesz, megvadít vagy megfélemlít, megkísért és összezavar éppen a gonoszsággal kapcsolatban.
A szórakoztató természettudomány nem rossz multaság. Kár, hogy nem nem csinálhatunk mindennap villámokat és nem égethetünk örökké nátriumot a vizen. A szórakoztató társadalomtudomány sem volna rossz, de túl sok és nem odatartozó mocskot kellene becsomagolni pl. az ókori uralkodók hülye szokásaiba vagy a végvári vitézek sportteljesítményeibe. A szórakozni vágyók színvonala adott és nem minden téma képes fellebegni elég "magasra", fajsúlyosabb problémák is akadnak. Gyakran még a legegyszerűbb egyszerűség sem elég a közönség igényeihez. Elnevetjük magunkat pl. Örkény, Vonnegut vagy más abszurd művész fekete humorán, de a szörnyű összefüggések, adatok és részletek maradék és döntő többségének az átérzését és megértését nem teszi lehetségessé a szórakozás hangulata.
Alapesetben - ha a civilizáció mára kialakult, szado-mazo karakterét nem számítjuk - szórakoztató az, ami nem fáj. A társadalomkritika az, ami fáj.
A machivellizmus machiavellista kritkája szerint pl. az embertelenségben dagonyázással kell kiszolgálni a lealjasult közönség ízlését, hogy találkozhassanak némi, "becsomagolt" önkritikával. Vagyis... azzal igyekszünk elvenni a kedvüket valaminek a követésétől, hogy bevallottan mi sem tudunk mást követni.
És ha nem a gombhoz varrnánk a kabátot? Ha nem társadalomkritikát próbálnánk szórakoztatóvá tenni, hanem a szórakozást társadalomkritikusabbá? Természetesen nem ugyanaz a kettő, hiszen nem mindegy, hogy a kritika logikájának rendeljük alá tompítást, vagy a korlátlan (öncélú) tompításnak a kritikát és az igazságot. Megoldhatatlan? Napjainkban erőszak-kultusz van, aminek természetes csillogása a szórakoztatás-kultusz, a szenzáció és presztizs-kultúra, a könyörtelen és kiszámíthatatlan felszínesség, az öncélú érzékiség, a gonoszság hiú pózolása és önimádata.