Mivel mér, aki már nem kettős mércével mér?
"Ne ítélj, hogy ne ítéltess!" "Önmagát is megítéli, aki megítél." Pontosabban: "Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre?" (Máté 7:1-3) "Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen." (Immanuel Kant, 1788)
A múlt homályába vész, de eredetileg még az őskeresztények sem tagadták az ítélet szükségességét és elkerülhetetlenségét. Még a három évszázaddal később feltalált Biblia sem azt a kiragadott mondat-részletet tanítja, hogy "ne ítélj". Eredetileg az ítélet minőségére, a felelősségére és az igazságosság minimumára próbáltak figyelmeztetni: ne ítélj rosszul, ne ítélj kettős mércével. Az érték és a mérték, amivel ítélünk, mindig egyetemes, mindenkire vonatkozik, önmagunkat is beleértve, máskülönben nem is nevezhető értékelésnek, csupán egy önellentmondó retorikai erőszak.
Az őskeresztények és a Biblia szándékától függetlenül, ez a felemlegetett körülmény, hogy többek között önmagunkat is megítéljük, ha ítélünk, szóval az igazságosságnak már a puszta esélye olyan sokkot okoz egy ideje, hogy tömegesen felejtjük el az eredeti mondat nehezebbik felét és ugyancsak tömegesen menekülünk a képmutatáshoz, mintha elkerülhetnénk az ítéletalkotást. Pánikszerűen tagadjuk és tiltjuk az ítélkezést, mintha lehetséges lenne, és többé hallani sem akarunk ítéletről, ha már nem csinálhatjuk igazságtalanul.
Egy ideig. Csakhogy annyira kéjes ítélkezni, hogy hamar átlépünk a komolytalan fogadkozás felett és gyakorlatilag ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ráadásul a folytatólagosan és bűnszövetségben elkövetett ítéletalkotásra kényszerít minket a háttérből az "életnek" nevezett apróság is, vagyis az, hogy ítéletalkotás nélkül nincs tájékozódás, hogy nélküle kezelhetetlenné (felismerhetetlenné) válik minden minőség. Úgyhogy ítélünk ezerrel, kicsik és nagyok, ami a csövön kifér. Többnyire fogalmatlanul (reflektálatlanul). Azaz fogalmunk sincs, hogy milyen alapon, milyen elvek, milyen mérce és milyen értékrend szerint bírálunk.
Az egymásra nyíló lelátók szakértő tömege
Különösen izgalmas hobby, sőt, legfőképpen hobby-nak különösen kellemes a bíráskodás. Bár jónéhányan vagyunk, akik nem jutunk túl, a puszta érzéki örömökön és a közvetlen élményeken, azért bőven akadnak olyan perverzek is, akik szeretnek elbeszélgetni-vitatkozni az élményeikről. Az egyik kedvenc időtöltésük a közös bíráskodás, amikor egymás előtt játszhatók el a megítélés különféle pózai vagy egymás előtt demonstrálhatók a bíráskodásba csomagolt "hozzáértés", az "intellektuális fölény" és egyáltalán a hatalom bármilyen darabkája. Igaz, hogy ezek a játékosok és házibulik belefutnak néha egy-két még náluk is betegebb okostojásba, akik a rejtvényfejtést élvezik és a felfedezés örömét (más szóval az "igazságot") keresik az elemzésekben és az értékelésekben, de a tudálékos mutánsok nem sok vizet zavarnak, többnyire nem tolakszanak annyira, hogy elrontsák mások presztizs-színházát vagy presztizs-versenyét.
Ítélni akar a tömegünk és tömegesen akar ítélni. Szívesen fáradozunk a megkövezéssel vagy jobb híján a telefonos szavazással, válogatni akarunk a megfeszítésre várók közül, elvárjuk, hogy az aréna cézára figyelembe vegye az óhajunkat, egymást túlordítva adunk kreatívnál kreatívabb ötleteket a vérpadon töketlenkedő hóhérnak, továbbá a gyülekezeti életünk csúcspontja az erkölcsvédelmi vallásháború és órákat pezsgőfürdőzünk a kommentek és a lájkok között. A mérce és a felelősség nem téma, de még az sem, amit elítélünk. Voltaképpen a hatalom a téma és mindannyian a hatalmat akarjuk. Osztozni akarunk a bíráskodás lehengerlő fenségében és/vagy lazaságában és a népszerű esztéták népszerű pózában relaxálunk a fanyalgás felűlmúlhatatlan eleganciájával, esetleg valamilyen megnyúzott állat bőrében és a koromfekete valamilyen sötétebb árnyalatába öltözve, azután írigykedve látjuk ismét, hogy megint egy senkinek sikerült "kimaxolnia" előlünk a megmondó ítész-celeb tömeggyártott karakterét. De akkor sincs minden veszve, ha elbuktunk a kiemelt ripacsok válogatóján, mert bármikor osztozhatunk a kommentelt szenzáció népszerűségében és még vidám fogadásokat is köthetünk, hogy az alkotás mögötti rengeteg meló majd tarol vagy bebukja.
Különösen izgalmas hobby, sőt, legfőképpen hobby-nak különösen kellemes a bíráskodás. Bár jónéhányan vagyunk, akik nem jutunk túl, a puszta érzéki örömökön és a közvetlen élményeken, azért bőven akadnak olyan perverzek is, akik szeretnek elbeszélgetni-vitatkozni az élményeikről. Az egyik kedvenc időtöltésük a közös bíráskodás, amikor egymás előtt játszhatók el a megítélés különféle pózai vagy egymás előtt demonstrálhatók a bíráskodásba csomagolt "hozzáértés", az "intellektuális fölény" és egyáltalán a hatalom bármilyen darabkája. Igaz, hogy ezek a játékosok és házibulik belefutnak néha egy-két még náluk is betegebb okostojásba, akik a rejtvényfejtést élvezik és a felfedezés örömét (más szóval az "igazságot") keresik az elemzésekben és az értékelésekben, de a tudálékos mutánsok nem sok vizet zavarnak, többnyire nem tolakszanak annyira, hogy elrontsák mások presztizs-színházát vagy presztizs-versenyét.
Ítélni akar a tömegünk és tömegesen akar ítélni. Szívesen fáradozunk a megkövezéssel vagy jobb híján a telefonos szavazással, válogatni akarunk a megfeszítésre várók közül, elvárjuk, hogy az aréna cézára figyelembe vegye az óhajunkat, egymást túlordítva adunk kreatívnál kreatívabb ötleteket a vérpadon töketlenkedő hóhérnak, továbbá a gyülekezeti életünk csúcspontja az erkölcsvédelmi vallásháború és órákat pezsgőfürdőzünk a kommentek és a lájkok között. A mérce és a felelősség nem téma, de még az sem, amit elítélünk. Voltaképpen a hatalom a téma és mindannyian a hatalmat akarjuk. Osztozni akarunk a bíráskodás lehengerlő fenségében és/vagy lazaságában és a népszerű esztéták népszerű pózában relaxálunk a fanyalgás felűlmúlhatatlan eleganciájával, esetleg valamilyen megnyúzott állat bőrében és a koromfekete valamilyen sötétebb árnyalatába öltözve, azután írigykedve látjuk ismét, hogy megint egy senkinek sikerült "kimaxolnia" előlünk a megmondó ítész-celeb tömeggyártott karakterét. De akkor sincs minden veszve, ha elbuktunk a kiemelt ripacsok válogatóján, mert bármikor osztozhatunk a kommentelt szenzáció népszerűségében és még vidám fogadásokat is köthetünk, hogy az alkotás mögötti rengeteg meló majd tarol vagy bebukja.
Függelékben felejtett értékelmélet
Az értékelés nemcsak az esztétikummal kapcsolatban összetett művelet. Legalább négy típusa van (konszenzus, tekintély/erőszak, véletlen, logika) különbözőképpen végzetes következményekkel.
Az értékelés nemcsak az esztétikummal kapcsolatban összetett művelet. Legalább négy típusa van (konszenzus, tekintély/erőszak, véletlen, logika) különbözőképpen végzetes következményekkel.
Csináld Magad Kontár Művészetfilozófia (egy bújkáló társszerzővel)
Az esztétika a filozófia egyik szakterülete és üzenetnek értelmezi az érzéki formákat.
Két különböző esztétika van aszerint, hogy leíró vagy magyarázó.
a. leíró esztétika: nem foglakozik az üzenet tartalmával, csak a formájával és a hatáselemek kapcsolataival az élmény egészén (a "műegészen") belül,
b. magyarázó (értékelő) esztétika: az üzenet tartalmához képest értelmezi és értékeli az üzenet formáját, a mondanivaló és a hatáselemek kapcsolatát az élmény egészén belül.
Három különböző esztétika van aszerint, hogy milyen érzéki formákat hajlandó elfogadni „üzenetnek”.
a. művészetfilozófia (kizárólag a tudatos önkifejezések /a műalkotások/ elemzésére hajlandó,
b. általános esztétika (minden emberalkotta érzéki forma elemzésére hajlandó
c. egyetemes esztétika (minden érzéki forma elemzésére hajlandó, pl. a természeti jelenségek esztétikai vizsgálatára is)
Az idők során sokat változnak az esztétikai kérdések és válaszok.
Az esztétika a filozófia egyik szakterülete és üzenetnek értelmezi az érzéki formákat.
Két különböző esztétika van aszerint, hogy leíró vagy magyarázó.
a. leíró esztétika: nem foglakozik az üzenet tartalmával, csak a formájával és a hatáselemek kapcsolataival az élmény egészén (a "műegészen") belül,
b. magyarázó (értékelő) esztétika: az üzenet tartalmához képest értelmezi és értékeli az üzenet formáját, a mondanivaló és a hatáselemek kapcsolatát az élmény egészén belül.
Három különböző esztétika van aszerint, hogy milyen érzéki formákat hajlandó elfogadni „üzenetnek”.
a. művészetfilozófia (kizárólag a tudatos önkifejezések /a műalkotások/ elemzésére hajlandó,
b. általános esztétika (minden emberalkotta érzéki forma elemzésére hajlandó
c. egyetemes esztétika (minden érzéki forma elemzésére hajlandó, pl. a természeti jelenségek esztétikai vizsgálatára is)
Az idők során sokat változnak az esztétikai kérdések és válaszok.
1. Milyen a rend? Mi a szabály?
A mimetikus elmével kezdődik az üzenetek és az önkifejezés tudatosítása. A mimézisben (utánzásban, ismétlésben) születik meg a művészetek forrása. A felegyenesedett emberek közös futásából alakulhatott ki az ütemes, közös mozgás és lábdobogás, a tánc és a zene (kb. i.e. 690 000). A mitikus elmével kezdődően jelenik meg az önmagában megálló és bármikor újraélhető és előadható üzenet, a történet. Csak ekkor alakulnak ki a történetmondás és az élményalkotás első szabályai (kb. i.e. 80 000).
Az elillanó ritmus és a dallam után a képek is megjelennek és némelyik szerencsésen fennmarad napjainkig. Az érzéki forma mögé látó és üzenetérzékeny művészet maga a mágikus kapcsolat a mindenki számára adott érzéki és a beavatottak számára adott érzékfeletti világ között. Hasonmások segítségével uralja a láthatatlan erőket és a látható viszonyokat. Az érzékfeletti világgal társalgó és a titkos összefüggéseket megmutató kultúrhős a művészeten keresztül tolmácsolja a nem érzékelhető rendet. A művészet az egész közösséghez szól és a közösség minden tagját beavatja és bekapcsolja az érzékfeletti világgal folytatott párbeszédbe. Az ősi művészet nemcsak mágikus, hanem kollektív. A közösség egésze alkotója és eredménye (művésze és műalkotása) a folyamatnak. A közös műélmény extázisában mozgósítják és szinkronizálják a megérzéseiket és a jelentéseiket a résztvevők. Az összetartozás és a közös lényeg közvetlen és közös élményének a beteljesedése a katarzis.
A mimetikus elmével kezdődik az üzenetek és az önkifejezés tudatosítása. A mimézisben (utánzásban, ismétlésben) születik meg a művészetek forrása. A felegyenesedett emberek közös futásából alakulhatott ki az ütemes, közös mozgás és lábdobogás, a tánc és a zene (kb. i.e. 690 000). A mitikus elmével kezdődően jelenik meg az önmagában megálló és bármikor újraélhető és előadható üzenet, a történet. Csak ekkor alakulnak ki a történetmondás és az élményalkotás első szabályai (kb. i.e. 80 000).
Az elillanó ritmus és a dallam után a képek is megjelennek és némelyik szerencsésen fennmarad napjainkig. Az érzéki forma mögé látó és üzenetérzékeny művészet maga a mágikus kapcsolat a mindenki számára adott érzéki és a beavatottak számára adott érzékfeletti világ között. Hasonmások segítségével uralja a láthatatlan erőket és a látható viszonyokat. Az érzékfeletti világgal társalgó és a titkos összefüggéseket megmutató kultúrhős a művészeten keresztül tolmácsolja a nem érzékelhető rendet. A művészet az egész közösséghez szól és a közösség minden tagját beavatja és bekapcsolja az érzékfeletti világgal folytatott párbeszédbe. Az ősi művészet nemcsak mágikus, hanem kollektív. A közösség egésze alkotója és eredménye (művésze és műalkotása) a folyamatnak. A közös műélmény extázisában mozgósítják és szinkronizálják a megérzéseiket és a jelentéseiket a résztvevők. Az összetartozás és a közös lényeg közvetlen és közös élményének a beteljesedése a katarzis.
2. Milyen a szép? Miért szép a szép? (széptan: kallisztika)
A mítoszok és a rituálék megszilárdulása a műalkotások szabványosodásához vezetett. Az elidegenült hatalom (az állam) kialakulásával ez a folyamat megerősödött (kb. i.e. 3 000). A status quo őrzésében érdekelt hatalom kanonizálja a hagyományokat és kialakítja az első hivatalos esztétikákat.
Minden ókori magaskultúra esztétikája merev, az örökkévalóság és az isteni rend összefoglalása akar lenni. Elkülönül egymástól az uralkodó elit erőt sugárzó, patetikus és hatalomra koncentráló udvari kultúrája és a közemberek kezdetleges-derűs és a szexualitásra koncentráló népművészete. A hatalmi harc a művészetek, a stílusok és a szimbólumok világában is fellángol. A társadalmi igazságtalanság általánossá válásával párhuzamosan sajátos szerepet kap a művészet: értelmezi a társadalmi feszültségeket. Az udvari kultúra az uralkodó csoportok érdekeinek megfelelően a feszültségek csillapítására és a harmónia és az ellenőrzött indulatok felmutatására vállalkozik („orfikus” művészetek). A köznép kultúrája az alávetett csoportok érdekeinek megfelelően a feszültségek növelésére és a kavarodás és a nem ellenőrizhető indulatok felébresztésére vállalkozik („mágikus” művészetek). Természetesen mindkét felfogás mágikus, csupán az egyik szelidítő, a másik örjítő mágia. Ez leginkább a díszítő művészetben érhető tetten, ahol különös jelentése és mágikus hatalma van minden színnek, formának és hatáselemnek egészen a modern időkig, amikor az evilági és emberek közötti tömegkommunikáció szándéka kezdte uralni a művészeteket.
Az ókori társadalmak zárt világrendjének zárt esztétikai rendjében az ősidők óta vezető művészet, a zene játssza a főszerepet. A zenei rend ősnyelve és arányai kötik össze a művészeti szabályokat és a tudományok matematikai és geometriai alapjait. (Pl. a kínai és az antik görög esztétikában is erkölcsi és politikai jelentőséget tulajdonítottak a megengedhető és a betiltott zenei formáknak.) A hindu világkép szerint a világmindenség ősenergiája egy hang, egy rezgés. Másutt Siva isten dobolása és ritmusa lüktet mindenben vagy a „muzsikából” eredeztetett „múzsák” határozzák meg, hogy mi a szép közlési forma bármely területen.
Klasszikus esztétikának nevezhetünk minden esztétikát az ókortól a modern korig, mert ugyanarra a klasszikus kérdésre keresték a választ: mi a szép? Minden irányzat egyetértett abban, hogy a magasabb, isteni rend kifejeződése teszi széppé az érzéki formát, és minden esetben összekapcsolták a szépet, a jót és az igazat. Valamennyien „orfikusak”, vagyis a „mágikus” művészetek ekkor még nem alakítanak ki önálló esztétikát és a háttérben maradnak. A műalkotásoktól a hétköznapi érzékiségen át a természeti jelenségekig mindent az érzékfeletti isteni rend, a magasabb rendű szépség megnyilvánulásaként értékeltek.
A klasszikus esztétika egyik legsúlyosabb konfliktusa a képrombolás. Valamennyi vallásos esztétikában felbukkan az érzékiség és ezen belül a képalkotás erősebb-gyengébb elutasítása. A „képrombolók” szerint az érzéki forma eltereli a figyelmet az érzékfeletti lényegről, bezárja az idealitást a realitás korlátolt börtönébe és a tiszta lényeget a félrevezető látszatokkal torzítja el. A babonás tisztelettel övezett képek elpusztítása többnyire egyszerre szolgálta a szentségek hatalmának visszagyűjtését az ereklyéket birtokló vezetők kezébe és ugyanezeknek a vezetőknek a felszabadítását a képekben megcsontosodott hitértelmezés alól. Ezzel szemben a képalkotók a képek pedagógiai hasznát hangsúlyozták és azt a jelentőségüket, amit a papságtól függetlenül is működő személyes hitéletben játszottak. Bár a vezetőket gyakran akadályozta a képek egyértelműsége, a vezetettek örömmel kapaszkodtak a képek vélt egyértelműségébe. A képrombolások leggyakoribb következménye éppen a nem vallásos ábrázolások elterjedése volt, ami kedvezett a realisztikusabb képzőművészetek fejlődésének.
A klasszikus esztétika egyik legsúlyosabb konfliktusa a képrombolás. Valamennyi vallásos esztétikában felbukkan az érzékiség és ezen belül a képalkotás erősebb-gyengébb elutasítása. A „képrombolók” szerint az érzéki forma eltereli a figyelmet az érzékfeletti lényegről, bezárja az idealitást a realitás korlátolt börtönébe és a tiszta lényeget a félrevezető látszatokkal torzítja el. A babonás tisztelettel övezett képek elpusztítása többnyire egyszerre szolgálta a szentségek hatalmának visszagyűjtését az ereklyéket birtokló vezetők kezébe és ugyanezeknek a vezetőknek a felszabadítását a képekben megcsontosodott hitértelmezés alól. Ezzel szemben a képalkotók a képek pedagógiai hasznát hangsúlyozták és azt a jelentőségüket, amit a papságtól függetlenül is működő személyes hitéletben játszottak. Bár a vezetőket gyakran akadályozta a képek egyértelműsége, a vezetettek örömmel kapaszkodtak a képek vélt egyértelműségébe. A képrombolások leggyakoribb következménye éppen a nem vallásos ábrázolások elterjedése volt, ami kedvezett a realisztikusabb képzőművészetek fejlődésének.
A reneszánsz esztétika szakít a felfoghatatlan Isten felfoghatatlan szépségére hivatkozó skolasztikus kritikával és a művészet társadalmi hatásosságára és hatalmára koncentrál. Ezen belül az eszközök és a kifejezőkézség fejlesztésére törekszik és kialakítja a műegész belső harmóniájának, azaz a hatáselemek relatív logikusságának és relatív következetességének a követelményét. Ekkor válik lehetségessé az egymástól eltérő szépségek elfogadása, sőt értékessé válik az általános etalontól különböző egyedi saját szépsége egyáltalán. Az érzékiség evilági hatalma felé fordult racionalizmus és felvilágosodás tudományos kutatássá avatja az esztétikát (Gottlieb Baumgarten, 1750). Az esztétákat a történelem menetén és a társadalom spontán rendjén túllépő kreatív zsenialitás intuitív arányérzéke izgatja. Nem a szubjektív önkényt pártolják, hanem azt a merészet és erőteljeset, ami a kicsinyes szabályokat egy maga-sabb szabály szerint meghaladja. Kant (1724-1804) szerint az önzetlen érték-vágy és igazságvágy megjelenési formája a szépség. Hégel (1770-1831) szerint az egyetemes logika eszméje keresi az egyre finomabb és individuáli-sabb kifejezési formáját a művészet történetének három szakaszán át:
a. preklasszikus kor: az építészet az uralkodó művészeti ág
(szimbolikus formákban keresi az alakját az eszme)
b. klasszikus kor: a szobrászat az uralkodó művészeti ág (görögök)
(megtalálja tökéletes érzéki alakját az eszme)
c. modern kor: festészet, zene, irodalom az uralkodó művészeti ág
(egyre elvontabb, egyre kevésbé érzéki formát ölt az eszme)
a. preklasszikus kor: az építészet az uralkodó művészeti ág
(szimbolikus formákban keresi az alakját az eszme)
b. klasszikus kor: a szobrászat az uralkodó művészeti ág (görögök)
(megtalálja tökéletes érzéki alakját az eszme)
c. modern kor: festészet, zene, irodalom az uralkodó művészeti ág
(egyre elvontabb, egyre kevésbé érzéki formát ölt az eszme)
3. Milyen a hiteles? Miért hiteles a hiteles? (giccstan: hazugság-tan)
A francia forradalommal kezdődő modern kor nagy ígérete az embertelenségek és az igazságtalanságok megszüntetésére nem teljesült. A szabadság, egyenlőség, testvériség értékeihez kapcsolódó ellenállás, közöny és képmutatás egy szakadatlan erkölcsi válságot hozott. A kibontakozó kapitalizmus ráadásul az eredeti célokkal ellentétes következményekhez, tehát elidegenedéshez vezetett. Minden cselekedet és közlés alaphelyzete és mércéje lett a folyamatos nagy hazugsághoz és a fejlődéshez való viszony. A modern esztétika alapproblémája már nem a szépség, hanem a mellébeszélés és őszinteség lehetősége és formái. Ettől kezdve a visszataszító is szép, ha az igazság (az őszinte kritika) eszköze, és viszont, a szép is elfogadhatatlan, ha a hazugság eszköze. Olyan új esztétikai helyzetek jelennek meg, mint pl. a giccs, a l’art pour l’art, az abszurd és a divat.
A divat szempontja a népszerűség és a hatalom. Az abszurd szempontja a felfoghatatlanság és a logikátlanság. A l’art pour l’art (az öncélú művészet) szempontja a hallgatás és a félrefordulás. A giccs szempontja a hazugság. Önmagában egyik megközelítést sem zavarja az embertelenség, de bármelyik felhasználható motívum egy hiteles önkritikában.
Az otthonossá tett elidegenedés a giccs. A realitás elől menekülő ember az érzékiségben keres vigasztalást mint közönség vagy az önelégültségben talál enyhülésre mint alkotó. Három formában hazudhatunk:
abszolút giccs: túlzás
rafinált giccs: álkonfliktus, álfeszültség, álmegoldás
relatív giccs: önkritikátlan kritika, közhelyek, fölényeskedés, cinizmus
A „giccs” kifejezést a müncheni akadémikusok használták először 1870-ben azokra a „hevenyészett” „fércművekre” és „tákolmányokra” és „ál-művészetekre”, amelyek nélkülözték a művészeti eljárások alapismereteit. A 20. század második felére a szó jelentése módosult: a minél több embert minél könnyebben és minél erősebben megrázó, öncélú hatáskeltést (a "parasztvakítást") jelölik vele, a mély és össztett problémákat szándékosan elkerülő, tartalmatlan, felszínes és önellentmondásos kifejezési formákra használják. Direkt közhely. A „gagyi”. Az iparosodott tömegtársadalom sekélyesebb tömegízlése és az ezzel visszaélő, haszonleső, gyönge minőségű sorozatgyártása szülte. Szorosan kapcsolódik a fogyasztói szemlélethez. A legtöbb nyelv nem jutott még el eddig a problémáig és nem ismeri a fogalmat.
A hitelesség nehezen meghatározható, mert közhely lesz a hitelesből és hitelesen felhasználhatók a közhelyek. Már a közhely „közhelyessége” is közhely lehet. Már nem egyértelmű, hogy egy „közhely” (pl. az idillt hirdető kerti törpe) egyszerű közhely vagy a közhelyektől közhelyesen irtózó képmutatás elutasítása, azaz önirónia és bátor önkritika. Leginkább a távolságteremtő önirónia, és a tragikomikum látszik hitelesnek (pl. Monty Python, Kurt Vonnegut).
- a. minden szép, tökéletes, idillikus
- b. minden szörnyű, elviselhetetlen, borzalmas
- c. minden jelentéktelen, vicces
rafinált giccs: álkonfliktus, álfeszültség, álmegoldás
relatív giccs: önkritikátlan kritika, közhelyek, fölényeskedés, cinizmus
A „giccs” kifejezést a müncheni akadémikusok használták először 1870-ben azokra a „hevenyészett” „fércművekre” és „tákolmányokra” és „ál-művészetekre”, amelyek nélkülözték a művészeti eljárások alapismereteit. A 20. század második felére a szó jelentése módosult: a minél több embert minél könnyebben és minél erősebben megrázó, öncélú hatáskeltést (a "parasztvakítást") jelölik vele, a mély és össztett problémákat szándékosan elkerülő, tartalmatlan, felszínes és önellentmondásos kifejezési formákra használják. Direkt közhely. A „gagyi”. Az iparosodott tömegtársadalom sekélyesebb tömegízlése és az ezzel visszaélő, haszonleső, gyönge minőségű sorozatgyártása szülte. Szorosan kapcsolódik a fogyasztói szemlélethez. A legtöbb nyelv nem jutott még el eddig a problémáig és nem ismeri a fogalmat.
A hitelesség nehezen meghatározható, mert közhely lesz a hitelesből és hitelesen felhasználhatók a közhelyek. Már a közhely „közhelyessége” is közhely lehet. Már nem egyértelmű, hogy egy „közhely” (pl. az idillt hirdető kerti törpe) egyszerű közhely vagy a közhelyektől közhelyesen irtózó képmutatás elutasítása, azaz önirónia és bátor önkritika. Leginkább a távolságteremtő önirónia, és a tragikomikum látszik hitelesnek (pl. Monty Python, Kurt Vonnegut).
Semmitmondó vagy poéngyilkos műelemzés
Az internetes kultúrában terjedt el és lett globálisnak mondható elvárás, hogy a cselekményes műalkotásokat csak a cselekmény ismertetése nélkül illik említeni, kritizálni és értékelni, illetve szigorú figyelmeztetések és beléptetések után ismertethető a sztori részleteiben vagy egészében. A cselekményes műalkotások ismertetése nem lehet több, mint egy szakszerű reklám és kimerül a háttérinformációk és a kedvcsinálók terjesztésében. Az étvágygerjesztők és a kíváncsiság felcsigázása iránti globális igény megtámadta és a tömegkommunikáció sarkába, börtönszigetére száműzte a tényleges elemezéseket és a cselekményes művészetek műkritikáját, amelyek nem lehetségesek a cselekmény elemzése és ismertetése nélkül. A "spoiler"-nek nevezett poéngyilkosság csak a semmitmondás vagy a marketing vállalásával kerülhető el. Az is jelemző, hogy a cselekményes műveknek ma már magára a sztorira redukálódott a tartalma, a poénja, a jelentése, a jelentősége és az értéke, semmi több és semmi mélyebb, mintha egy sztori önmagért beszélne és nem függene a nézőponttól és a kontextustól. Ez egy mesterségesen, szakmailag előállított helyzet, miután a relativizmus és a dogmatizmus kiölte a közbeszédből az értelmes beszélgetés, az együttgondolkodás és a fejlődés szándékát.
Burjánzanak az újabb és újabb művészetek, gyakorlatilag bármire mondható, hogy bizonyos szempontból művészet és ez nem is egy haszontalan szempont, de azért mert műalkotásnak (szándékos - nem feltétlenül intellektuális, akár érzelmi - üzenetnek) tekintünk valamit, még nem kézenfekvő, hogy "hiteles" és/vagy "szép". A művészeteket és a műelemzéseket az interneten kiterjesztett tömegkommunikációval és álszemélyességgel gyarmatosította a hatalomszervezés, ami kisebbségbe szorította a valóban szabad (pl. holisztikus, kritikus, reflexív, irónikus és progresszív) művészeket. A jobb sorsra érdemes művészetek és a művészek döntő többsége a hangulat-ipar része, korrupt és apologetikus, már ha szerencsések annyira, hogy egyáltalán integrálódni tudtak és nem marginalizálódtak a csődig. (Ma már a különböző hatalmak nyílt törekvése is megjelenik az interneten pl. a "holisztika", a "kritika", a "progresszió" fogalmak relativisztikus vagy dogmatikus elferdítésére, rágalmazására és eltakarítására.) Egy kicsit hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor a hatalomgyakorlás hét legfontosabb (és szándékosan a manipulációra képzés céljával oktatott) eszközrendszerét nevezte el "hét szabad művészetnek" a középkori, egyházi hatalom nyugaton.
Az internetes kultúrában terjedt el és lett globálisnak mondható elvárás, hogy a cselekményes műalkotásokat csak a cselekmény ismertetése nélkül illik említeni, kritizálni és értékelni, illetve szigorú figyelmeztetések és beléptetések után ismertethető a sztori részleteiben vagy egészében. A cselekményes műalkotások ismertetése nem lehet több, mint egy szakszerű reklám és kimerül a háttérinformációk és a kedvcsinálók terjesztésében. Az étvágygerjesztők és a kíváncsiság felcsigázása iránti globális igény megtámadta és a tömegkommunikáció sarkába, börtönszigetére száműzte a tényleges elemezéseket és a cselekményes művészetek műkritikáját, amelyek nem lehetségesek a cselekmény elemzése és ismertetése nélkül. A "spoiler"-nek nevezett poéngyilkosság csak a semmitmondás vagy a marketing vállalásával kerülhető el. Az is jelemző, hogy a cselekményes műveknek ma már magára a sztorira redukálódott a tartalma, a poénja, a jelentése, a jelentősége és az értéke, semmi több és semmi mélyebb, mintha egy sztori önmagért beszélne és nem függene a nézőponttól és a kontextustól. Ez egy mesterségesen, szakmailag előállított helyzet, miután a relativizmus és a dogmatizmus kiölte a közbeszédből az értelmes beszélgetés, az együttgondolkodás és a fejlődés szándékát.
Burjánzanak az újabb és újabb művészetek, gyakorlatilag bármire mondható, hogy bizonyos szempontból művészet és ez nem is egy haszontalan szempont, de azért mert műalkotásnak (szándékos - nem feltétlenül intellektuális, akár érzelmi - üzenetnek) tekintünk valamit, még nem kézenfekvő, hogy "hiteles" és/vagy "szép". A művészeteket és a műelemzéseket az interneten kiterjesztett tömegkommunikációval és álszemélyességgel gyarmatosította a hatalomszervezés, ami kisebbségbe szorította a valóban szabad (pl. holisztikus, kritikus, reflexív, irónikus és progresszív) művészeket. A jobb sorsra érdemes művészetek és a művészek döntő többsége a hangulat-ipar része, korrupt és apologetikus, már ha szerencsések annyira, hogy egyáltalán integrálódni tudtak és nem marginalizálódtak a csődig. (Ma már a különböző hatalmak nyílt törekvése is megjelenik az interneten pl. a "holisztika", a "kritika", a "progresszió" fogalmak relativisztikus vagy dogmatikus elferdítésére, rágalmazására és eltakarítására.) Egy kicsit hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor a hatalomgyakorlás hét legfontosabb (és szándékosan a manipulációra képzés céljával oktatott) eszközrendszerét nevezte el "hét szabad művészetnek" a középkori, egyházi hatalom nyugaton.
"The Show Must Go On" (Queen) - The Critique Must Go On
Az uralkodó értékelési forma a tekintéllyel súlyozott, véletlen konszenzus (filmek esetében lásd pl. az IMDb és a Rotten Tomatoes rendszereit). Az igazságvágy és az igazság őszintén és felelősen vállalt eszménye nem játszik. Miféle alternatíva javasolható egy ilyen érett helyzetben?
Konstruktív-kooperatív esztétika. A művek által kiváltott közvetlen lelki-érzelmi élmények nem zárják ki, hogy intellektuális és másodlagos érzlemi élményt (pl. mély belátást?, katarzist?) is szerezhessünk velük kapcsolatban. A művekről vállalt gondolkodás és beszélgetés egy újabb élmény, ami nem csökkentheti, de kibővítheti és akár elmélyítheti az első benyomást. (Ehhez persze nem ártana ismernünk a helyes gondolkodás és a helyes beszélgetés olyan - a puszta érzelmi kommunikációtól vagy az érzelmi (E. Berne) játszmáktól megkülönböztető - alapvető kritériumait, mint pl. a tárgyszerűség és a logikusság. De tekintsük a műalkotást egy tökéletes rejtvénynek, amiben minden részlet a helyén van és amiben felismerhető egy üzenet tökéletes rendszere és érzéki anatómiája (vagy élettana). Feltételezzünk végtelenül mély jószándékot, kristálytiszta logikát, elképesztő körültekintést és hibátlan ügyességet az alkotással kapcsolatban. Magyarázzunk bele a művekbe minél többet, amennyit csak lehetséges. Minél többet veszünk észre egy műben, annál többet nyerünk belőle, annál többet kapunk tőle. Hasonlítsuk össze a belemagyarázási verziókat. A minél több részlet minél kevésbé önellentmondó és minél teljesebb verziója viszi a pálmát abban a játékban, amelyben a végső igazság megközelíthető, de el nem érhető. Haználjunk "tolvajkulcsokat" és nézzük meg mit mond a mű direkt vagy indirekt az olyan alapvető kérdésekre, mint a szabadság, a szeretet, az emberség, vagy az igazság, a jóság és a szépség stb, hatalom, nőiesség, isten, család, öregség, igazságosság... a sor szinte végtelen. ha nem találunk olyan verziót, amelyben a mű minden részlete harmóniába kerül egymással, akkor valószínűleg valódi hibát találtunk a műben és nem mi vetítettük bele a nem tudásunkat, bár ajánlatos megőrizni a kételkedésünket a szempontjainkkal és az eredményeinkkel kapcsolatban is. Hasznos lehet az elemzésünket egy kis idő eltelteltével pl. az újabb tapasztalataink és a logikai fejlődésünk után felülvizsgálni, mert többet találhatunk a kiismertnek hitt alkotásokban. Egyáltalán nem baj, ha az alkotó teljesen mást akart mondani vagy egyáltalán nem is akart mondani valamit vagy ő maga sem tudja, hogy milyen mély üzenetet készített öntudatlanul. Nem az alkotó lelkivilágát kell rekonstruálnunk a műből (ami nem teljesen lehetetlen, de egy nehéz szakma a pszichológián belül és nem műelemzés), hanem fel kell fedeznünk magunknak egy olyan gazdag alkotást, amilyen gazdagság felismerésére csak képesek vagyunk. Ráadásul azzal is nyerünk, tanulunk egymástól, ha összevetjük és megvitatjuk a saját verzióinkat egy közös igazságkeresésben.
Ezután jöhet a mennybemenetel póza a pokolban...
blogika