A tiszta lelkiismeret a rossz emlékezet bizonyítéka.
(falfirka)
(falfirka)
x
- Hogyan jellemezné önmagát néhány szóval?
- Végtelenül szerény vagyok, kiváló a memóriám, éles az eszem és... kiváló a memóriám.
- Végtelenül szerény vagyok, kiváló a memóriám, éles az eszem és... kiváló a memóriám.
x
- Dokikám. Baj van a memóriámmal. Nehezen emlékszem bármire.
- Mióta?
- Mit mióta?
- Mióta?
- Mit mióta?
x
Egy újabb fontos és feledhetetlen film. Nem könnyű megérinteni...
Bár nem vagyok egy emélkezőbajnok, azért színeket még én is látok (a történet szerint a színek látása tesz alkalmassá az emlékezésre) és egészen úgy rémlik, túlzás nélkül, mintha már évezredek óta egy vérforralóan aljas és émelyítően képmutató világban éldegélnénk. Mindezért kissé zavarba hoz, ahogyan pl. az igazságtalanság, az embertelenség, a vérontás, a kínzások, a szervkereskedelem és a rabszolgatartás (felsorolás a teljesség igénye nélkül) világrendjének a haszonélvezői "kreatívan" és lendületesen igyekeznek megvédeni az elidegenült, de nekik tejelő világrendszert egy olyan szörnyű jövőtől, amit még véletlenül sem tervezgetett és pláne nem kezdeményezett senki és soha. Lois Lowry irónő, Michael Mitnick forgatókönyiró, Phillip Noyce rendező, Jeff Bridges címszereplő (a filmesítési jogok gazdája és a filmesítés kezdeményezője) végtelen művészi bátorsággal támadnak rá egy hülye falanszter papundekli fikciójára, hogy igazolják a mai kasztrendszer helyénvalóságát.
E sztori állítólagos missziója - a saját narrációja és bevallása szerint - az, hogy elgondolkodtasson. Látszólag befejezetlen, de a zeneileg és képileg is hangsúlyozott pátosz egyértelműen leszögezi, hogy úgy tökéletes minden, ahogyan végződik és törődjünk bele a happy end-be. Állítólag egy vegetatívan bárgyú és szadista falanszter hamis biztonsága és képmutató diktatúrája valamint a mai világrend kisebb horzsolásokkal és lila foltokkal "életszerű" paradicsomi állapota között kell választania a jövőnek. Micsoda dilemma kedves fiatalok!
"Ne higgy a hatalomnak! Ne a hatalomnak higgy, hanem nekem!" - duruzsolja a filmet gyártó és nagyon is valóságos hatalom, miközben a lelkünket igykeszik becserkészni egy nem létező hatalommal hadakozó hős elragadó pózában. A produkció a neokonzervatívok és a neoliberálisok egyesült és globális kasztrendszerének a himnusza, látszólag disztópia, valójában szemérmetlen nyalás, szépítgetés és tömény hazugság a fennálló elidgenedés reklámozására. Az alkotók pedig láthatóan kedvesen és lelkiismeretesen tolják ezt a kampányt (többek között Jeff Bridges személyesen) és nyilvánvalóan buták, mint a dinnyemag.
E sztori állítólagos missziója - a saját narrációja és bevallása szerint - az, hogy elgondolkodtasson. Látszólag befejezetlen, de a zeneileg és képileg is hangsúlyozott pátosz egyértelműen leszögezi, hogy úgy tökéletes minden, ahogyan végződik és törődjünk bele a happy end-be. Állítólag egy vegetatívan bárgyú és szadista falanszter hamis biztonsága és képmutató diktatúrája valamint a mai világrend kisebb horzsolásokkal és lila foltokkal "életszerű" paradicsomi állapota között kell választania a jövőnek. Micsoda dilemma kedves fiatalok!
"Ne higgy a hatalomnak! Ne a hatalomnak higgy, hanem nekem!" - duruzsolja a filmet gyártó és nagyon is valóságos hatalom, miközben a lelkünket igykeszik becserkészni egy nem létező hatalommal hadakozó hős elragadó pózában. A produkció a neokonzervatívok és a neoliberálisok egyesült és globális kasztrendszerének a himnusza, látszólag disztópia, valójában szemérmetlen nyalás, szépítgetés és tömény hazugság a fennálló elidgenedés reklámozására. Az alkotók pedig láthatóan kedvesen és lelkiismeretesen tolják ezt a kampányt (többek között Jeff Bridges személyesen) és nyilvánvalóan buták, mint a dinnyemag.
Könnyen lehet, hogy az öregkori elhülyülés és giccses szentimentalizmus jószándéka szülte a könyvet és a filmet is, és a ravasz hatalmi propaganda csak utólag segített a hóna alá ennek a beteg ötletnek. Lois Lowry írónő 56 évesen csinál egy sztorit arról, hogy mekkora tragédia már az, hogy a sokkal öregebb apukája a feledékenységével arányosan lesz egyre boldogabb és milyen szörnyű már az is, hogy a különféle unokák nem kíváncsiak többé a különféle öregek emlékeknek nevezett elbeszéléseire, önigazolásaira és pózaira. Jeff Bridges erdetileg úgy akarja megfilmesíteni a könyvet, hogy majd ő maga veszi át benne a valódi édesapjától az "emlékek őrzését". Jól szituált, idős nagyszülők és egyéb tanító félék világszerte pánikszerűen tették kötelező olvasmánnyá az internetbe veszett generációk számára ezt az üzenetet arról, hogy a vén képmutatók meghallgatása és a képmutató sztorik "őrzése" valójában egy történelmi hőstett, attól is aki átadja és attól is, aki átveszi. Nos. Nem olyan rossz alapanyag ez egy izgalmas filmhez, mint azt az első pillantásra gondolnánk.
És elkészült. A profi kritikusok kampányszerűen imádják. A film professzionális értékelése világszerte legalább 7/10. Konvolyokban hasonlítják Orwell antiutópiájához (1984) és elmaradhatatlanul hömpölyög a támogató komment áradat (bár ez utóbbival szemben azért ébreszt némi gyanút, hogy a kommentek döntő többsége nem haladja meg az egyszavas lelkendezést, illetve, ha mégis, akkor főleg azt kifogásolják, hogy a film bizonyos részein nem lehet látni a színeket, "valamilyen technikai hiba" miatt. (A film így próbálta megjeleníteni az érzelmi sivárságot és nyíltan el is magyarázza ezt többszőr és hosszasan.) Szóval avatott rajongó tábor övezi a kultikus alkotást.
És elkészült. A profi kritikusok kampányszerűen imádják. A film professzionális értékelése világszerte legalább 7/10. Konvolyokban hasonlítják Orwell antiutópiájához (1984) és elmaradhatatlanul hömpölyög a támogató komment áradat (bár ez utóbbival szemben azért ébreszt némi gyanút, hogy a kommentek döntő többsége nem haladja meg az egyszavas lelkendezést, illetve, ha mégis, akkor főleg azt kifogásolják, hogy a film bizonyos részein nem lehet látni a színeket, "valamilyen technikai hiba" miatt. (A film így próbálta megjeleníteni az érzelmi sivárságot és nyíltan el is magyarázza ezt többszőr és hosszasan.) Szóval avatott rajongó tábor övezi a kultikus alkotást.
A megfilmesítés rosszabb lett, mint az eredeti könyv, pedig az sem semmi. A lélekről, emberi kapcsolatokról, közösségről és politikáról hablatyoló történetet az teszi nagyon érdekessé és nehezen elmesélhetővé, hogy semmi köze valóságos problémákhoz és se füle, se farka. Nem zavarják a cselkményt holmi karakterek, nyugodtan elmerenghetünk a semmire sem reagáló szereplőkön és dialógusok helyett alkalmazott, kölcsönösen süket ömlengéseken. A díszlettervező és a ruhatervező elől elzárták a forgatókönyvet vagy nem maradt idejük értelmezni a szenvedélyek és a külsőségek iránt érzéketlenné tett társadalom kultúráját és megjelenési korlátait. A rendezőt és a vezető operatőrt sem nagyon izgatta, hogy a látvány általában és részleteiben is ellentmond az elbeszélésnek, a bejelentett fantasztikumnak és - a fantasztikumtól merőben függetlenül és esetlegesen - a fizika és a pszichológia elemi összefüggéseinek.
Csinál valaki (igen, ez így szokott történni) a jövőben egy önellátó és jól felszerelt diktatúrát (igen, a diktatúrák kész és hightech fomában ugranak elő és maradnak változatlanok) egy laposra gyalult, örökké napos fensíkon a felhő határ felett (mert "ott a legkedvezőbb a klíma a növénytermesztéshez"!) - OK, haladjunk -, amely diktatúra "kollektív vezetősége" az élet és a halál ura, pl. több hetes csecsemők és munkaképes öregek gyilkolásával tartja állandó szinten a szex nélkül túlszaporított (!) mesterséges populációt. De ugyanebben a falanszterben nyugtató injekcióval fegyelmezi önmagát mindenki, a vezetőség is - wtf - miközben egy nem részletezett titkos technológia gátolja a szenvedélyek egy merőben esetleges körét (pl. a megfelelési vágyat, a kötelességteljesítést és még vagy egy tucatnyi - a diktatúrához és elemi munkálkodáshoz szükséges - szenvedélyt látványosan nem gátol), továbbá ugyanez a nem részletezett, de sátáni technika nem engedi látni a színeket és nem engedi hallani a zeneiséget (de előfeltételezi és megengedi az árnyalatok, a ritmusok és a művészinek szánt arányok iránti érzékenységet). (?)
A látvány és a világ itt két dolog
Különös hangsúlyt kap ebben a külsőségekre állítólag hangsúlyozottan érzéketlen világban az érzéki és társadalmi külsőségek élvezete, a tárgyak formatervezésétől az építészeten és a lehetetlenül megközelíthető, ám sehová sem néző és elvileg érdektelen, de azért egy kissé mégis forgalmas kilátón át a tálalásra is gondot fordító konyhaművészetig, és pl. az edzőcipők és az egyenruhák dinamikusságot, szexust és hatalmat kifejező szabásáig és színezéséig - az össze-vissza adagolt lelkesedés és közöny jegyében.
A "karakterek" szenvedélyessége szenvedélytelensége esetlegesen szelektív
A falanszter antidemokratikusan irányító vezetősége dönti el, hogy ki marad életben, kit végeznek ki és ki mivel foglalkozhat az élete minden pillanatában. A falanszterben élők naponta önként beadják maguknak a nyugtató oltásokat. Ezen felül van valamilyen (nem részletezet) technológia, ami megakadályozza, hogy kíváncsiak legyenek és szenvedélyesek, illetve azt is megakadályozza, hogy tanulás nélkül tudják a történelmet, a társadalomtudományokat és a tudományokat egyáltalán. (?)
A látvány és a világ itt két dolog
Különös hangsúlyt kap ebben a külsőségekre állítólag hangsúlyozottan érzéketlen világban az érzéki és társadalmi külsőségek élvezete, a tárgyak formatervezésétől az építészeten és a lehetetlenül megközelíthető, ám sehová sem néző és elvileg érdektelen, de azért egy kissé mégis forgalmas kilátón át a tálalásra is gondot fordító konyhaművészetig, és pl. az edzőcipők és az egyenruhák dinamikusságot, szexust és hatalmat kifejező szabásáig és színezéséig - az össze-vissza adagolt lelkesedés és közöny jegyében.
A "karakterek" szenvedélyessége szenvedélytelensége esetlegesen szelektív
A falanszter antidemokratikusan irányító vezetősége dönti el, hogy ki marad életben, kit végeznek ki és ki mivel foglalkozhat az élete minden pillanatában. A falanszterben élők naponta önként beadják maguknak a nyugtató oltásokat. Ezen felül van valamilyen (nem részletezet) technológia, ami megakadályozza, hogy kíváncsiak legyenek és szenvedélyesek, illetve azt is megakadályozza, hogy tanulás nélkül tudják a történelmet, a társadalomtudományokat és a tudományokat egyáltalán. (?)
A csöppet sem rasszista film szerint a jövőben nem hemzsegnek a niggerek, a sárgák és a cigányok, valamint a betegek és a rokkantak se, de azért - a mihez tartás végett - nem mindenki születik a kiválasztott vérvonal kommunikációs májfoltjával az alkarján, mint a Jónásnak nevezett főszereplő.
A leplezetlenül szocio- és pszichopata "legfőbb vezető" - mindent személyesen felügyel és dirigál, csak egy-egy kivégzés vagy egy letartóztatás élményéért hajlandó néha és tetszőlegesen eltávolodni a minden zugot bekukkoló kémkameráinak a képernyőfalától - szó szerint "képmutató" (főleg hologram formájában közlekedik) és a formális ájtatossága mellett nyíltan tiszteletlen és agresszív a kizárólag a szervilizmusában szenvedélyes környezetével. A történet saját bevallása (és egyik végkifejlete) szerint a "legfőbb vezető" sem érez, lát és hall egy bizonyos mértékben, illetve tudni sem akar és nem is tud arról a múltról, amire egyébként rendszeresen hivatkozik és amihez képest kormányoz. A hülyeség tökéletes "méhkirálynője". Ha eddig nem tudtuk, most megtudhattuk, hogy milyen vezetési módszer a titka egy tartós diktatúrának.
A "legfőbb vezetővel" is ellenétben, a legfőbb "here", "az emlékek őrzője" (főleg olvasgatással, zenélgetéssel és gondterhelt-fontoskodó ücsörgéssel-mászkálással tölti az idejét) az egyetlen, aki azt hiszi, hogy ugyanúgy érez, mint a falanszter előtti emberek és állítólag mndent tud a történelemről, a művészeti és tudományos eredményekről, kb. mint egy két lábon járó, de érző szívű enciklopédia. Nem visel zoknit, tehát laza csávó. Ő ítéli meg a múltat, a jelent és a jövőt és állítólag tőle kér tanácsot az a "legfőbb vezető", akinek persze esélye sincs megítélni, hogy egyáltalán mikor nem kellene tanácsot kérnie az "emlékek őrzőjétől" és a kapott tanács haszontalanságát vagy kockázatát sem tudja felmérni, mert nyilvánvalóan szűkebb nézőpontból akar és kénytelen - micsoda zűrzavar - dönteni. A mellesleg teljesen digitalizált diktatúrában éppen az "emlékek őrére" bízott és állítólag legfontosabb adatbázis az egyetlen, amit kizárólag egyetlen halandó képes kezelni, többnyire segítő és utód nélkül, és amely adatbázis egy használhatatlanul sznob (hatalmával a néző fölé tornyosuló, galéria nélküli, nehezen kezelhető, kizárólag századfordulós könyvsorozatokat tartalmazó) könyvtár-imitációban testesül meg (az obligát módon visszafogott, "esztétikus" rendetlenséggel együtt). Mellesleg, ha esetlegesen mégis felbukkan egy utód, akkor ő azonnal, vizsgák és tanulmányok nélkül megkapja az "emlékek őre" tanácsadó státuszt (nem a tudás számít, hanem a származás) és az eredeti "emlékek őre" lefokozódik "adományozóvá".
A leplezetlenül szocio- és pszichopata "legfőbb vezető" - mindent személyesen felügyel és dirigál, csak egy-egy kivégzés vagy egy letartóztatás élményéért hajlandó néha és tetszőlegesen eltávolodni a minden zugot bekukkoló kémkameráinak a képernyőfalától - szó szerint "képmutató" (főleg hologram formájában közlekedik) és a formális ájtatossága mellett nyíltan tiszteletlen és agresszív a kizárólag a szervilizmusában szenvedélyes környezetével. A történet saját bevallása (és egyik végkifejlete) szerint a "legfőbb vezető" sem érez, lát és hall egy bizonyos mértékben, illetve tudni sem akar és nem is tud arról a múltról, amire egyébként rendszeresen hivatkozik és amihez képest kormányoz. A hülyeség tökéletes "méhkirálynője". Ha eddig nem tudtuk, most megtudhattuk, hogy milyen vezetési módszer a titka egy tartós diktatúrának.
A "legfőbb vezetővel" is ellenétben, a legfőbb "here", "az emlékek őrzője" (főleg olvasgatással, zenélgetéssel és gondterhelt-fontoskodó ücsörgéssel-mászkálással tölti az idejét) az egyetlen, aki azt hiszi, hogy ugyanúgy érez, mint a falanszter előtti emberek és állítólag mndent tud a történelemről, a művészeti és tudományos eredményekről, kb. mint egy két lábon járó, de érző szívű enciklopédia. Nem visel zoknit, tehát laza csávó. Ő ítéli meg a múltat, a jelent és a jövőt és állítólag tőle kér tanácsot az a "legfőbb vezető", akinek persze esélye sincs megítélni, hogy egyáltalán mikor nem kellene tanácsot kérnie az "emlékek őrzőjétől" és a kapott tanács haszontalanságát vagy kockázatát sem tudja felmérni, mert nyilvánvalóan szűkebb nézőpontból akar és kénytelen - micsoda zűrzavar - dönteni. A mellesleg teljesen digitalizált diktatúrában éppen az "emlékek őrére" bízott és állítólag legfontosabb adatbázis az egyetlen, amit kizárólag egyetlen halandó képes kezelni, többnyire segítő és utód nélkül, és amely adatbázis egy használhatatlanul sznob (hatalmával a néző fölé tornyosuló, galéria nélküli, nehezen kezelhető, kizárólag századfordulós könyvsorozatokat tartalmazó) könyvtár-imitációban testesül meg (az obligát módon visszafogott, "esztétikus" rendetlenséggel együtt). Mellesleg, ha esetlegesen mégis felbukkan egy utód, akkor ő azonnal, vizsgák és tanulmányok nélkül megkapja az "emlékek őre" tanácsadó státuszt (nem a tudás számít, hanem a származás) és az eredeti "emlékek őre" lefokozódik "adományozóvá".
Az "emlékek őre" jól tudja, hogy a szenvedélyességet megakadályozó (de amúgy nem részletezett) technológiába beépítettek az alkotók egy önmegsemmisítő műveletet. Elég volna valamelyik "emlékek őrének" egyszerűen elsétálnia a falanszter körül elterülő tiltott terület szélén álldogáló (drótkötélpálya?, völgyhíd?) betonpillér mellett és azonnal, lehullana a hályog és az átok mindenki szívéről és szeméről, mint a boszorkányégetős mesékben. A papucsában gondterhelten le-föl csoszogó "emlékek őre" már kezdettől fogva azt csinál, amit akar és évek óta tervezgeti ezt a lázadást, de azután mégsem teszi ki a lábát a falanszterből és egy teljesen tudatlan és felkészületlen fiatalra (elvileg az utódjára) bízza a macerát. Jó fej. Egy igazi és szimpatikus hős.
Az "emlékek őre" annyira átgondoltan képzi a követőit, hogy a kézrátételes képzéshez egyszerre szükséges és elolvashatatlanul sok könyvet (?) mind egy helyen tartja, bár egy kissé magasan. Viszont imádja tucatjával dobálni a több száz éves könyveket, amelyeket csak a vak szerencse óv meg a szétszakadástól. Lehet, hogy egy ripacs?
A rendetlenkedési és bujkálási hajlamukról elvileg leinjekciózott főszereplők újra és újra bujkálnak, de szerencséjükre kizárólag ők, tehát soha nem alakul ki tömeg abban az egyetlen és kifejezetten a bújkálásra épített, de felülről teljesen nyitott és egy piszok nagy rögzített térfigyelővel látványosan és folyamatosan bekamerázott kerti építményben, amit a bújkálás-mentes város kellős közepére épített az előrelátó gondoskodás.
A rendetlenkedési és bujkálási hajlamukról elvileg leinjekciózott főszereplők újra és újra bujkálnak, de szerencséjükre kizárólag ők, tehát soha nem alakul ki tömeg abban az egyetlen és kifejezetten a bújkálásra épített, de felülről teljesen nyitott és egy piszok nagy rögzített térfigyelővel látványosan és folyamatosan bekamerázott kerti építményben, amit a bújkálás-mentes város kellős közepére épített az előrelátó gondoskodás.
Az öntudatlan kisbabákat ambuláns és meglepetésszerű egyszerűséggel, de hangsúlyozottan fájdalmas módon gyilkolják és öntik a szemétledobóba, ellenben a környezetüket felfogó felnőttek egy hátborzongató elszigeteltségben és kiszolgáltatottságban retteghetik magukat a másvilágra, miközben a panoráma ablakos, amerikai kivégzőszobájukat, a nagyjából teljes létszámú és rezzenéstelenül közömbös vezetőség közönsége bámészkodja unottan. Ezek a perverziók a film leghitelesebb pillanatai, csak kár, hogy nem szándékosak és a maguk kidolgozatlanságában ellentmondanak az összes többi állításnak.
A kedvencem a szánkózás és film záró poénja. A hős Jónás, aki biztos benne, hogy már eleget látott az élet minden oldalából és tudja, hogy az elefántok kilövésénél és a katona társunk gyors halálánál nincs szörnyűbb és átfogóbban iszonyatos dolog a világon, természetesen meglépi a határátlépést és a vén trotty helyett a szív-árnyékoló technológia meghekkelésére indul. Sürgősen magához vesz egy fajtiszta csecsemőt és a rendőrség csecsemőszállításra kialakított mopedjén leugrat a világ peremét jelentő szakadékon, nagyjából kevesebbet döccenve, mintha egy fekvő rendőrön hajtott volna át. A könyörtelenül mopedes, ám gyáva titkos ügynökök természetesen megtorpannak a roppant meredély peremén és az üldözés a röpködő drónokra marad, akik úgy képesek a saját hasukhoz szippantani bárkit kizárólag a hátánál fogva, hogy a fogolynak még a lába is elfelejt lecsüngeni, mint egy hajasbabának. Jónás elővesz valahonnan egy a falanszterben nyilvánvalóan szükségtelen, tehát sohasem gyártott, spéci, sarkvidékhez téliesített, hőtartó és vízhatlan hálózsákot a kisbabának és egy szál széldzsekiben átvág gyorsan a Namib-sivatag és Alaszka legdurvább részein. És ekkor, amikor már minden remény odavész, az isteni kegyelem egy teljesen ép szánkóval ajándékozza meg a vadon közepén, hogy Jónás és a kisbaba (a szintén zsidó-keresztény kalendáriumból elnevezett Gábriel) elsuhanjanak rajta egy tehetős erdei vadászházig, ahol már javában zsoltározik a fajtiszta képeslap-rokonság, hiszen - minő véletlen - éppen szent karácsony koradélután van. A szánkó persze akadálytalanul robog a combig érő szűz hóban az alig behavazott fenyőerdőn át anélkül, hogy az utasaira fröccsenne némi hó. Pompás végkifejlet. Másfél óra tömény hülyeség az emberi érzésekről és tudásról, az emberi közösségek működéséről és vezetéséről, valamint a könyvtárak és más adatbázisok használatáról és nem utolsó sorban a szánkózásról. A teljesség igénye nélkül...
Aki esetleg már régen elveszítette a fonalat, az ne ijedjen meg, mert nincs fonál és nincs semmilyen belső logika, csak zűrzavaros tolongás a végős konklúzió szentséges üzenete felé: "Örüljünk, okosabb világ van, Örüljünk, hogy mi élünk abban."
"Az emélekek őre" tulajdonképpen egy szerénykedő alkotás, hiszen nagyvonalúan titkolni igyekszik, hogy a kreatív emlékezet, az emlékmódosítás és az agymosás őre is egyben. A maga módján mulatságos és szórakoztató, mint minden megfontoltan és kiemelkedően támogatott, iskolai tananyaggá tett (!), közveszélyes ostobaság. Csak ajánlani lehet...
Aki esetleg már régen elveszítette a fonalat, az ne ijedjen meg, mert nincs fonál és nincs semmilyen belső logika, csak zűrzavaros tolongás a végős konklúzió szentséges üzenete felé: "Örüljünk, okosabb világ van, Örüljünk, hogy mi élünk abban."
"Az emélekek őre" tulajdonképpen egy szerénykedő alkotás, hiszen nagyvonalúan titkolni igyekszik, hogy a kreatív emlékezet, az emlékmódosítás és az agymosás őre is egyben. A maga módján mulatságos és szórakoztató, mint minden megfontoltan és kiemelkedően támogatott, iskolai tananyaggá tett (!), közveszélyes ostobaság. Csak ajánlani lehet...