Nem semmi és nem is kevesebb mint a semmi. Terry Gilliam, a kiváló művész-filozófus új filmjét nem könnyű túlélni, ha már egyszer eléri egyáltalán az érzelmi és értelmi intelligenciánk ingerküszöbét. (Nem kell bedőlni G. Miki önjelölt közvetítőnek, a Monty Python parazitájának és rágalmazójának, kb. annyira relativista, öncélú és értelmetlen a Monty Python és Terry Gilliam abszurd poénkodása, mint pl. Shakespeare színháza vagy Örkény novellái.) A rendező nem először teszi ezt, a legveszélyesebb karakterekből épít helyzetet (egy spirituális történést és nem egy cselekményt, nem egy történetet), az istennek, a halálnak, a semminek, a léleknek, magának a kezelhetetlen abszurditásnak és az értékeknek a "csöndes" némajátékából és megsüketítő-elvakító pantomin színházából. Ezúttal azonban csak őket, az "eszméket" és a "kérdőjeleket" rendezi meg végtelen alázattal, csak őket nem homályosítja el még véletlenül sem a rendező, egyébként minden más munkatársa és színésze tragikusan elhalványul most a rendezői-nyelvezet és az üzenet szolgálatában - és már soha sem tudhatjuk meg, hogy ezzel többet nyertünk-e, mint amennyit veszítettünk. (Filozófiai szempontból talán pozitív a mérleg, de filmes szempontból szinte biztosnak látszik a deficit.)
Egy buddhista vagy egzisztencialista "zéró teoréma" szerint az élet értelmetlen képtelenség, legfeljebb a semmi semmizik, de ennek (vagy bárminek) a bizonyítása is abszurd és értelmetlen kísérlet, viszont ugyanolyan valóságos mint az élet valamennyi szerves pillanata és az örökkévaló abszurditás maga. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a disztópikus jövő egy kisszerűen nyüzsgő városának a közepén, egy leégett templomban egy meztelen rejtvényfejtő, aki egy ismeretlen telefonhívására vár, amiből kiderül, hogy ő valójában fontos. Éjjel a néma orgonasípok között alszik, nappal egy játékbarlangban "tekeri a melót", valószínűleg energiát termel és kisebb feladványokat old meg, és nagyon szeretné, ha a hatalom (a cég) függetlenítené és végre minden idejét a valami/semmi és a jeletékenység/jelentéktelenség logikai megértésének szentelhetné. Persze az egyszerűség kedvéért megkapja erre a lehetőséget - és itt egy nagyon komoly dráma esélyét veszítjük el Gilliammel együtt - mert a maradék érzelmi feszültség az istennek sem akar növekedni és ugyanúgy vagy még "úgyabbul" csordogál tovább az élet, hiába a rendező és a filmbeli cégfőnök minden mesterkedése, hogy a beépített ügynökeivel és ál-konfliktusaival stimulálja a rejtvényfejtőt. A film akkor zseniális, ha a témához méltatlan, elesett és esélytelen hozzáállásnak kíván tükröt tartani. A film akkor zseniális, ha nem egyszerűen az élet értelmével kapcsolatban kínál egy újabb nekifutást és verziót, hanem az élet értelmének az elkorcsosodott keresésére figyelmeztet.
Szerintem Terry Gilliam nagy bátorságot és elkötelezettséget bizonyít, amikor nyíltan és egyszerűen filozofálni merészel, játszani hív és megmutatja, hogy mire jó és miként nem jó ez az egész. Azt javasolja, hogy játszunk el egy kicsit a végső kérdésekkel és a minduntalan újrasarjadó és szétbomló filozófiai problémákkal, de ne ragadjunk le ennek azon a sekélyes és szuperszámítógéppel megtámogatott, de látványosan részvétlen szintjén, mintha csak valamilyen elektronikus játékkal tetriszeznénk egy sokdimenziós puzzle-ban. Ne csupán úgy próbálkozzunk, mint egy legózó kisgyerek (hátha éppen most és nekünk sikerül kirakni végre a bűvös kockát és ezzel akár valamilyen főnyereményt is "megüthetünk"), hanem használjuk fel az egész kihívást és tevékenységet valamilyen kreatív folyamatban. Nem könnyű eset. Amelyikünk persze már egy efféle nyomozásra sem vágyik, nemhogy a teremtésen és a teremtők teremtésén nem akar poénkodni, az valószínűleg gyorsan odébbáll majd. Gilliam filmje meglehetősen aktív pihenést ígér és enyhén szólva nem igazán nyújt pihe-könnyű és minden nyamvadtságunkat visszaigazoló szórakozást.
A rendező egyáltalán nem szeretne próbára tenni minket egy elvont "művészfilmmel", viszonylag könnyen követhető a központi problémával való viaskodás annak ellenére, hogy hemzsegnek a direkt és azonosításra váró utalások, csakhogy maga ez a bizonyos központi probléma nem kevesebb, mint minden idők és minden vallások legnagyobb problémája egy elég kemény önreflexióval megfejelve és átültetve az útkeresők kultúrkritkájába.
Érdekes, hogy a megmutatott világ egésze az élet értelmetlenségének a bizonyításán erőlködik, miközben gyakorlatilag mindenki az ellenkezőjét szeretné, ám mégsem örül senki az értelmetlenség makacs igazolhatatlanságának. Van itt egy csúnya és ijesztő ellentét a világ megkerülhetetlen értelmessége és szépsége valamint az emberi élet megkerülhetetlen értelmetlensége és rútsága között. Az élet értelmetlensége a világ és a velünk született mércék miatt elfogadhatatlan (pl. kizárólag az "értelmesség" és "jelentékenység" érzékelhet "értelmetlenséget" és "jelentéktelenséget"), az élet értelmessége pedig egyenesen hazugság ha azt kell látnunk, hogy miként élünk mi emberek.
A kamera-fejű "Megváltóként" pofátlanul kukkoló és meglehetősen keserűen reflexív film szerint a cég, az ipar és a film-ipar pénzt (és szórakoztató játékot) akar csinálni a legfontosabb kérdések fejtegetéséből. Olyan is akad, aki szeretetvágyból és megfelelésből vesződik ezekkel. Az élet értelmének a boncolgatásával kapcsolatban a legtöbben mégis a magányuk miatt választanak úgy azok is, akik az el-, ki- és belemenekülést választják.
Gilliam persze a szokása szerint és szó szerint és képileg is kifejezetten és elkeseredetten támad rá végül az érzelmileg hiteltelen és öntelt értelmi intelligencia "istenítésére", a logika és a racionalitás gépies "tökéletességére", de nem ajánl nyugvópontot sem az öncélú szabadságban, sem a kritikátlan szeretetben és pl. a szerelmi szenvedély múlékony mámorában sem. Következetesen megmarad a saját munkájánál, a fantáziánál. A film ott ér véget, ahol a főhős használni kezdi végre a fantáziáját és a puszta történés végre cselekménnyé változik.
A kamera-fejű "Megváltóként" pofátlanul kukkoló és meglehetősen keserűen reflexív film szerint a cég, az ipar és a film-ipar pénzt (és szórakoztató játékot) akar csinálni a legfontosabb kérdések fejtegetéséből. Olyan is akad, aki szeretetvágyból és megfelelésből vesződik ezekkel. Az élet értelmének a boncolgatásával kapcsolatban a legtöbben mégis a magányuk miatt választanak úgy azok is, akik az el-, ki- és belemenekülést választják.
Gilliam persze a szokása szerint és szó szerint és képileg is kifejezetten és elkeseredetten támad rá végül az érzelmileg hiteltelen és öntelt értelmi intelligencia "istenítésére", a logika és a racionalitás gépies "tökéletességére", de nem ajánl nyugvópontot sem az öncélú szabadságban, sem a kritikátlan szeretetben és pl. a szerelmi szenvedély múlékony mámorában sem. Következetesen megmarad a saját munkájánál, a fantáziánál. A film ott ér véget, ahol a főhős használni kezdi végre a fantáziáját és a puszta történés végre cselekménnyé változik.
Többen írták a filmről, hogy nagyratörő bukás, értelmetlenség és ötlettelen önismétlés, de jellemzően olyan nézők gondolták így, akik bevallottan vagy bavallatlanul elégedettek mind a saját, mind az emberi világ többségének a filozófiai érzékenységével és felelősségtudatával. Náluk is kevesebb jóindulattal piszkálták meg távolról egy bottal a filmet azok, akik nem jutottak túl a megszállottan "igaz" hívőnek beállított főhős nevében megjelenő Cohen-Qohen szójáték fejtegetésén, mintha az istennel alkudozás-szerződés-viaskodás lenne a hitélet lényege.
De hogy az élet értelme a fantázia lenne, az még akkor is elég merész elképzelésnek látszik, ha a fantáziát "kreativitásnak" értjük és a valódi kreativitásnak a "teremtők teremtését" gondoljuk. Önmagában sajnos ez sem válasz arra, hogy merre van a minőség és a jelentékenység.
De hogy az élet értelme a fantázia lenne, az még akkor is elég merész elképzelésnek látszik, ha a fantáziát "kreativitásnak" értjük és a valódi kreativitásnak a "teremtők teremtését" gondoljuk. Önmagában sajnos ez sem válasz arra, hogy merre van a minőség és a jelentékenység.