Saját, mérhetetlen jelentőségének a teljes tudatában már évek óta kísérletezett a megkerülhetetlen történet megalkotásával. Ennél többre nem jutott.
x
Közvetlenül a megkerülhetetlen történet általánosságáról (logikájáról) nem mesélhet se egy megkerülhetetlen, se egy megkerülhető történet, mert a történetmondás egy élmény-elbeszélés és tapasztalat-leírás. Pedig frappáns lett volna konkrétan mutatni az általánosat és érzékinek az érzékfelettit. A történetek konkrét megkerülhetetlensége amúgy nyilvánvaló hiúságnak látszik és sokadik pillantásra sem túl izgalmas probléma.
Csakhogy. Mi van akkor, ha az örök emberi problémáknak igenis van egy logikai középpontja és megkerülhetetlen feladat, hogy szembenézzen vele a történetmondó elme? Az a mítosz igenis megkerülhetetlen volna, amely képes lenne végre dramatizált formában elmagyarázni az elsődleges értékviszonyokat.
Csakhogy. Mi van akkor, ha az örök emberi problémáknak igenis van egy logikai középpontja és megkerülhetetlen feladat, hogy szembenézzen vele a történetmondó elme? Az a mítosz igenis megkerülhetetlen volna, amely képes lenne végre dramatizált formában elmagyarázni az elsődleges értékviszonyokat.
A máig élő mítoszaink és vallásaink nem teljesítik ezt az egyébként felvállalt küldetést. Egyik sem képes megkülönböztetni az értéket az érdektől és az erő-kultuszt támogató értékrendjük miatt mindegyikük értékrendje önellentmondó-önmegsemmisítő. Ezen felül teljesedik be rajtuk az emberi godolkodás (a logika és függvény felismerő és analógia-képes) elsődleges formájának, az epizódikus (történet-látó) elmének az éretlensége és kifejletlensége. A történetek dramaturgiája és a történetmondó megértés továbbra sem előzi meg az alapvető társas viszonyaink folyamat-logikáját és dramaturgiáját, sőt, ami azt illeti, pillanatnyilag már utol sem éri.
A történetmondó megértés eredetileg olyan kezdetleges alapviszonyokban értelmez minden problémát, mint pl. a szexuális, a családi, a rokonsági vagy újabban - néhány ezer éve - a hatalmi viszonyok. A dramatizálás még az olyan "zsír új" alapviszonyokat sem tudta integrálni, karakterizálni és nyelvesíteni, mint pl. a kommunikáció nélküli kommunikáció (pl. tömegkommunikáció) vagy a nyilvánosság nélküli nyilvánosság (pl. köznevelés) és a közösség nélküli közösség (pl. internetes közösségek) [de ezeket most ne szűkítsük a virtualitás vagy a transzparencia problémájára]. Új és viszonylag felismert drámai viszonyok működnek konkrét drámai kifejezés nélkül az elavult, de unalomig ismételt drámák tengerében, miközben a legfontosabb drámai viszonyokat, még az elvontságukban és az általánosságukban sem ismerjük fel, nemhogy a dramatizált formáikban és a megkerülhetetlen történeteikben.
x
Azt szeretnénk, ha az akciófilmek élménye megvilágítaná pl. egy matematikai összefüggés kozmikus drámaiságát, anélkül, hogy komplexebb összefüggéssel és tágabb kontextussal kelljen bajlódnunk, mint a dugás, az ütés és a törzsi, piaci, színházi viszonyaink...?
Erre a drámára hányan fizetnek be és hányan érzik majd úgy, hogy megkerülhetetlen?
Erre a drámára hányan fizetnek be és hányan érzik majd úgy, hogy megkerülhetetlen?
Az emberiség drámája nagyot változott. Immár azzal is, hogy egyre jobban lemarad a saját drámájáról. A mesemondók és mesehallgatók egykor viszonylag egységes mezőnye olyan mértékben szétszakadozott, hogy gyakorlatilag megszűnt. Mintha már semmi más nem kötné össze az elbeszéléseink világait, mint hogy egymástól függetlenül is egyre többen és egyre gyakrabban kezdjük és fejezzük be a történeteinket rossz tempóban és rossz helyen. A bábeli nyelvzavar csupán akcentus-probléma az aljas és összemérhetetlenségbe menekülő drámák mellébeszéléséhez és zűrzavarához képest. Egy ördögi körben kerüljük meg közösen a megkerülhetetlent és nem tudjuk valóban megkerülni a kerítést, nem jutunk át a másik oldalra és nem jutunk beljebb.