Egyértelmű perverzió. Nem ám a bemutató előtt, hanem-sőt hetekkel a bemutató után szóba hozni az aktuális, "hűha legjobb korszakos", régen elfelejtett tucatfilmet... ó ez annyira... annyira beteg, hogy már talán meg is bocsátható itt, néhány percre egy mikroblogban. A népművelő ipar sztenderd marketingje továbbra is a futószallag végére szögezi a végtelenített kampány-duma szauronszemét, továbbra is a friss potyadéknak bontanak pezsgőt, tüzijátékot és vörös szőnyeget, most lehet egy hobbitnál is ügyesebben besurrani a hulladékfeldolgozóba és jól fenéken billenteni a félig lesminkelt, fáradt műcsillagot a múlt heti, aljas inzultusa miatt.
Régen nem az a kérdés sajnos, hogy a pop-filmek jók-e, hanem az, hogy miként rosszak. Az utóbbi évtizedek "nagy" (szinte kizárólag hollywoodi) filmjei, "design" vagyis hatásvadász (hazug és giccses) filmek. Már a stúdiók beruházási szemlélete és a gyártás munkamenete garantálja, hogy kizárólag gigatonnákban számolt meglepetést, kirobbanó érzést és csak és kizárólag irgalmatlan erősnek valószínűsített hatáselemeket fejlesztenek, vásárolnak, gyártanak és terjesztenek ügyesebben vagy ügyetlenebbül összekapcsolva azokat egy film látszatában. A népművelő ipar és a filmgyártás a kábítószer ipar része és nem könnyű mutatvány egyre feljebb tekerni az unottan ellenséges publikum izgalmát. Minden esetben a gombhoz varrják a kabátot. Hiába hümmögnek a sztori elsődlegességéről. A drámai alapötlet még akkor is megbízhatatlan befektetés, ha irodalmi Nobel-díjat kapott vagy milliós rajongó tábora van világszerte. Esetleg, ha a képregény-játék-biszbasz-kereskedelem akadályversenyében is helytállt már valahogyan, akkor és talán a drámai ötletet és a mondanivalót is beválogatják a hatáselemek szereplőválogatásán. A "nagy" pop-filmeket a hatáselemek, a látványterv (egy piacképes design) köré szervezik, már a forgatókönyvet is.
"más"
Nemcsak a pop-filmek, azaz nemcsak a direkt hatás-filmek a "hatásfilmek". Kivételekkel tarkított, de általánosan elterjedt rendezési elv lett (nem az egészből megkomponálni a részleteket, hanem) részletek sorozatához komponálni az egészet. Akadnak kiváló filmek, de nagyon próbára teszik a mai lelket és nem népszerűek. A sikeresebb, de még "komalyan is vett" rendezők is különféle giccsekből próbálnak épkézláb igazságra utalni (pl. Lars von Trier, Quentin Tarantino). A dráma rendszeresen halva születik vagy szétmállik az érzéki orgia kiszolgálásban és egyetlen hatásos kép kulisszája, kelléke és statisztája marad. (Iszonyatos például a "Passio" vagy a "Pi" és a más, már-már vallást-horzsoló, "súlyos" filmek felelőtlensége, hiperrealisztikus mellébeszélése és telefonos alkalmazásként csillogó vagy fröccsöntött műanyagból lakkozott, hordozható betlehemje.)
"más"
Illene mondani valami direktebbet is az Interstellar (Csillagok között) című filmről, de nem könnyű, mert túlságosan jellegtelen sorozatdarab a filmipar csillagai között. Még egy átkötő szöveg hídfőjéhez is kevés benne az említésre méltó "matéria". Azt mindenesetre nemcsak példázza és visszaigazolja, hanem egyenesen jelképezheti is, hogy a fényírás űrsötét és dermesztően légritkult téridejében működik a hőhalálba simuló elidenegedés egyre kisszerűbben és közönségesebben tolakodó, tehát egyre patetikusabban erőltetett epizódszerepe, egyre kevésbé szikrázik fel művészet, mert egyre több csomagolást (mindennapos használatra gyártott sztereotípiát) csomagolnak a csomagolóanyaggá veszélytelenített emberbe.
x
A sci-fi egyik, talán leghaladóbb titka a bolygók horizontjánál is szélesebb (csillagközi) látószög, a téridőben teljesíthető legátfogóbb körültekintés esélye és igénye. Az eposzoknál is emelkedettebb megvilágítást és az emberiségen is túlterjedő jelentőséget kaphatna bármelyik napi problémánk, ami a sci-finek (ennek a kreatív vallásosságnak) a fantasztikus tálalásában kerülne elénk. De miféle sci-fi az, amelyikből nemcsak az új nézőpont hiányzik, hanem az egyszerű őszinteség is? Miféle sci-fi az, amelyik bármiről képes hazudni egy sekélyes ripacskodás kedvéért, a legrosszabb néző legrosszabb kielégítéséért?
Nem minden aljas trükk és olcsó megoldás hamis. Már önmagában az anya kiküszöbölése a főszereplő családból, 10%-ra egyszerűsíti a drámát és sablonosítja a karaktereket, de "nem baj". Eposzt ígérnek és viccet szállítanak, de az akár még jó is lehetne. Csakhogy a vicchez legalább néha le kellene halkítani a katedrális visszhanggal mennydörgő pátoszt és valódi esendőséget kellene megengedni, nem holmi-némi előre lejátszott álkonfliktust. A fiú gyermek, a nagyapa apa és egyáltalán a Család összetapadt papírfigurája csupán installáció a Hős dekorálásához. Igen, a Hős amerikai nem buzi, viszont felelősen gondoskodó, példamutató viszonyt ápol minden alapvető vonatkozásban, szülei, gyermekei, munkája és a hatalom iránt. Valódi gyengeség, jellemhiba, ellentmondás, ambivalencia, makacsul kártékony trauma kizárt. A Hős nem a világűr csillagai között talál lakható bolygót, hanem az amerikai zászló csillagai (államhatalmai) között mutat eszményt, otthont, utat és jövőt. A Hős a legnagyobb amerikai közhelyek dilemmáját oldja meg egyszemélyben, egymaga olvasztja egybe a hadrafogható és engedelmesen melózó-adózó nemzetet, amikor eljátsza nekünk az Észak és a Dél, a Demokrata és a Republikánus, a kék és a fehér galléros ideáltípusok megtestesült szintézisét, túlél mindenkit, meghódít minden újat, sikeres a népes utódaiban, várnak rá a további kalandok és az adott leosztásban fellelhető legjobb nő. A Hős egyszerre városi és vidéki, diplomás és melós, űrhajós és farmer, családos és magányos, szexi, szingli, "talányos". Nyilvánvalóan realisztikus karakter, az azonosulásunk megalapozott, a katarzisunk várhatóan velőt rázó. Életszerű, jól megírt és jól játszható szerepekben gazdag a film? A sztárok a korábban kidolgozott, eddig összegyűjtött csomagolásaikkal dolgoznak és még nem unjuk.
Képzeljünk el egy világot, amelyik annyira poros, hogy lakásban a tálalásoknál "le kell fordítani" pl. a tányérokat és a poharakat, mert kellemetlenül összepiszkolódnának, mire eszünk-iszunk belőlük. Képzeljük el mekkora lehet a lebegő portartalom mennyisége egy ilyen kiülepedési állandó mellett. A történetben megjelenő körülmények köszönő viszonyban sincsenek az önként meghirdetett problémával - sem mezőgazdaságilag, sem egészségügyileg, sem az öltözködésben, sem az érintkezési formákban, sem az egyéb látványtervekben.
Képzeljünk el egy világot, amelyben kizárólag kukoricát ehet az ember, de mindenki békés, szorgalmas és elégedett, mint egy vallási szekta fegyemezett lakója, nincs erőszak és bűnözés, nincsenek veszélyesnek látszó vagy valóban veszélyes, helyüket kereső idegenek, senki sem fél a másik embertől, de hatóságok és erőszakszervezetek sincsenek. Mindenki ismer mindekit, mindenki megbízik mindenkiben és lényegében (végül) mindenki megbízható.
Napi rendszerességgel súlyosbodnak a porviharok olyan erővel, mintha vödörből öntenék a homokot a gépkocsik ablakaira (a rettenetesen hiányzó orvosi diagnosztikai berendezésekre nem vigyáztak, ám a gépkocsiknak számtalan márkáját a por miatti látható átalakítás nélkül, a napjainkban természetes gyakorisággal és könnyedséggel [pl. ajtók nyitva hagyása] használják) de még ez a körülmény is nyomtalan marad lényegében. A többség sértetlenül hintaszékezik a tornácon és legelteti a szemét a csillagokon a nem különösebben poros környezetben.
A NASA olyan ügyesen bújkál (mi elől?), mint Rambó, a vienami veterán és éli a high-tech illegális életét, mint egy kikupálódott hippi, elégséges mennyiségű és összetételű arctalan munkavállalóval, beszállítóval, energiával stb. Az utolsó bázisa nem annyira titkos, hogy ne vezessen a közelébe műút és ne legyen egy falusi drótkerítése hatósági felirattal, és hogy ne kapcsolják rá a Capitoliumhoz is elgenedő, hajat lepörkölő fényszórókat az első arra tévedő akárkire, de annyira már titkos, hogy bemondásra azonnal körbevezetik az ismerőst és rábízzák az emberiség utolsó űrhajóját. (A Hős pedig a speciális küldetés speciális kiképzése nélkül belebújik az amúgy személyre szabott, de ezúttal konfekciósan passzentos űrruhába és leporolt tapasztalataival azonnal neki esik a totálisan egyedi műszereknek, rendszereknek és munkamenetnek.)
A gyerekszobában felismert téridő anomália felismert (lefordított és megértett) kommunikációját annyira komolyan vette a Hős, hogy azonnal elhagyta a családját és világgá rohant, de egyáltalán nem foglalkozik az anomália puszta lehetőségével, érthetőségével és a hátterével egyáltalán. A tulajdonképpen példátlanul bizarr, történelmi esemény még a NASA maradék mérnökeit sem érdekli és semmilyen szempontból sem befolyásolja az utolsó űrhajó küldetését és mielőbbi kilövését.
A NASA olyan ügyesen bújkál (mi elől?), mint Rambó, a vienami veterán és éli a high-tech illegális életét, mint egy kikupálódott hippi, elégséges mennyiségű és összetételű arctalan munkavállalóval, beszállítóval, energiával stb. Az utolsó bázisa nem annyira titkos, hogy ne vezessen a közelébe műút és ne legyen egy falusi drótkerítése hatósági felirattal, és hogy ne kapcsolják rá a Capitoliumhoz is elgenedő, hajat lepörkölő fényszórókat az első arra tévedő akárkire, de annyira már titkos, hogy bemondásra azonnal körbevezetik az ismerőst és rábízzák az emberiség utolsó űrhajóját. (A Hős pedig a speciális küldetés speciális kiképzése nélkül belebújik az amúgy személyre szabott, de ezúttal konfekciósan passzentos űrruhába és leporolt tapasztalataival azonnal neki esik a totálisan egyedi műszereknek, rendszereknek és munkamenetnek.)
A gyerekszobában felismert téridő anomália felismert (lefordított és megértett) kommunikációját annyira komolyan vette a Hős, hogy azonnal elhagyta a családját és világgá rohant, de egyáltalán nem foglalkozik az anomália puszta lehetőségével, érthetőségével és a hátterével egyáltalán. A tulajdonképpen példátlanul bizarr, történelmi esemény még a NASA maradék mérnökeit sem érdekli és semmilyen szempontból sem befolyásolja az utolsó űrhajó küldetését és mielőbbi kilövését.
A világűr egyszerűen mesés, nehéz elrontani, kiváló terep az alkotás filmtörténeti beágyazottságának és megkerülhetetlenségének a bizonyításához, az alkotók szakadatlan tisztelgéséhez a közhelyesen fontos elődök közhelyesen népszerű sci-fi filmjei előtt. A jellemzően nyitott, "Enterprise" küldetésre induló, Star Wars jellegű, univerzálisan használható "vadászgép" a 2001 Űrodisszeia nagy jeleneteinek (hatáselemeinek) "kreatív" újrahasznosítása, retrója és remixe. Mindezt a Clarke-Kubrick film mitikus hasábjába beleszuszakolt és a világmindenség leghülyébben dizájnolt (Douglas Adams Marvinjának minden bája nélkül animált) HAL/A2D2/3TPO robot és szuperkompjúter közreműködésével teszi. Az Interstellar (Csillagok közt) mindezzel együtt a szöges ellentéte a nagy felhajtással hivatkozott 2001 Űrodisszeia-nak, hiszen se tudományosság, se mitikus erő, se művészi eredetiség, se pszichológiai hitelesség, se politikai érzékenység, csak az önelégült, ultrakonzervatív képmutatás és a manapság kötelezővé tett (de rafinált méltányossággal és érzéstelenítő környörülettel áthidalt) mártírium-kultusz.
Felderítés nélkül szállnak le az ismeretlen bolygón egy ismeretlen felületre, közvetlenül egy akkora árhullám útjába, ami még a világűrből is látszik és azonnal mindenki elhagyja a leszálló egységet a neki tetsző irányba és távolságra úgy, hogy a járófelület továbbra is láthatatlan, mert sötét víz borítja. Ezt a hozzáállást valószínűleg minden pilóta és katasztrófavédelmis szakember megerősítené, akik szerint minden repülés legockázatosabb/legnehezebb része a leszállás, akik éppen a küldetés érdekében soha nem spórolják meg a leszállás körülményeinek és módjának az alapos felderítését és elemzését, akik vészhelyzetben még kevésbé állítják le és hagyják teljesen magára az egyetlen menekülési eszközt.
Találnak egy magára hagyott bázist egy lerombolt szuperkompjúterrel és egy lefagyasztott űrhajóssal. Természetesen itt is mellőzik a felderítés és az elemzés minden formáját, meg sem próbálják megismerni a bázis naplóját, ellenben haladéktalanul kiolvasztják a figurát és védőfelszerelés nélkül állnak elébe bármilyen járványnak vagy a világmindenségben esélyes szokatlan körülménynek. A bolygó teljesen eltér a róla küldött jelentésektől, de ez nem fontos.
x
Tudományos fantasztikum. Ja. Pózokkal és butítással torzítják az empátiát és az elkorcsosított empátiában apasztják ki a kíváncsiságot. Sci-fi-vel az igazságvágy ellen. Sci-fi-vel a sci-fi ellen.
Megéri vajon a fekete-lyuk gravitációs lencséjének égbedícsért ábrázolása és a fraktális téridő magasabb dimenziójában úszkáló és gravitációs húrokat pengető űrhajós emblematikus nagy jelenete a jegy árát? Ha most sem filmet szerettünk volna vásárolni, hanem "emblematikussá" reklámozott nagyjelenetek exkluzív sorozatát, akkor egészen biztosan megéri egy alkalommal.
Az Interstellar (Csillagok között) legnagyobb filmes erénye (ügyessége), hogy megállás nélkül összekacsintgat a beavatottakkal és szakadatlanul utalgat a "sci-filmtörénet" nagy klasszikusaira, de legfőképpen Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick közös alkotását, a 2001 Űrodisszeia című filmet idézi az emlékezetünkbe (amit - nem mellékesen - feltétlenül érdemes megnézni, akár többször is). Ez a másik film, a 2001 Űrodisszeia az Interstellar önként vállat nagy inspirátora, egy 1968-as varázslat, azokból az időkből, amikor a tartalom még nem merült ki egy aktuálpolitikai kampányban és a kicsomagolást vágyát még nem váltotta le a becsomagolás kultusza.